Ne félj!

A Ne félj! című dalt eredetileg annak a kislánynak írtam, aki egykor én voltam, amikor elveszítettem az első cicámat.
Emlékszem, a veszteségnél is nagyobb fájdalmat okozott a bizonytalanság. Attól féltem, hogy egyedül maradt, hogy szenved, hogy valami rossz történt vele, vagy hogy végleg megszűnt minden, ami ő volt.
Leginkább attól rettegtem, hogy soha többé nem láthatom.
Amikor elkészültem vele, ráébredtem, hogy az az érzés, amelyből ez a dal született, nem csak az enyém, és talán mások is vigaszt találhatnak benne.

Egy gyermek számára a halál felfoghatatlan. Nem tudja elfogadni, hogyan tűnhet el egyik pillanatról a másikra valaki, aki addig ott volt, lélegzett, hozzábújt, és élettel töltötte meg a szobát.
Felnőttként már ismerjük a halál fogalmát, de a kérdések ugyanúgy visszatérnek:
Biztosan nem szenved? Nincs egyedül? Valóban mindennek vége? Elérhet-e hozzá még a szeretetünk?
Azért írtam meg ezt a dalt, hogy újra és újra elmondjam annak a belső gyermeknek, aki a halott cicáját a kezében tartva zokogott: Ne félj!
És hogy ugyanezt mondjam mindenkinek, aki elveszített már valakit, akit mélyen szeretett.

A dalszöveget szándékosan nem a megszokott szemszögből írtam: nem a kislány beszél a fájdalmáról, hanem a cica szól hozzá odaátról.
Onnan, ahol már nincs fájdalom, félelem, magány vagy testi szenvedés. Elmondja neki mindazt, amit akkor nagyon jó lett volna hallania:
Ne félj! Nem vagyok rossz helyen! Nem vagyok egyedül! Nem szenvedek! Nem tűntem el végleg, és nem veszítettél el örökre, csak hazatértem a Fénybe. Találkozunk még!
A zene abból a hitemből született, hogy a halál nem megsemmisülés, hanem átlépés egy békésebb, teljesebb létbe. Amikor a mi kezünk már nem tarthatja tovább azt, akit szeretünk, az Ég veszi át tőlünk.
A földi ölelésből egy nálunk is nagyobb, megtartó szeretetbe érkezik, ezért egyetlen pillanatra sem marad egyedül vagy szeretet nélkül.

Az állatainkhoz fűződő kötelék az önzetlen szeretet egyik legtisztább megnyilvánulása, talán a legszebb érzés, amelyet emberként átélhetünk. Önmagukért szeretjük őket, minden elvárás nélkül, pontosan olyannak, amilyenek. Ezzel talán a legnagyobb ajándékot adjuk nekik: egy egész életet körülölelő, feltétel nélküli szeretetet. Ők ugyanígy szeretnek minket.
Mindig az volt az érzésem, hogy a velük való kapcsolatunk nem evilági természetű.

Nekünk, embereknek ritkán adatik meg, hogy annak a karjaiban lépjünk át a túloldalra, akit a legjobban szeretünk. Állatainknak azonban ezt megadhatjuk: a karjainkban, szeretetünk biztonságában olyan békésen távozhatnak, hogy szinte észre sem veszik az átmenetet, és már odaát is vannak. Ugyanaz az ölelés kíséri el őket, amely addig védte őket.

A gyászunkban minden nappal távolabb kerül az utolsó érintés, az utolsó pillantás és az utolsó közös reggel.
Ahogy halványulnak a közös pillanatok részletei, és egyre nehezebb felidézni kedves szokásaikat, megijeszthet a gondolat, hogy egyszer mindez végleg elveszhet.
Pedig nem az emlékek tökéletes pontossága őrzi meg a kapcsolatot. A szeretet beleépül abba, akivé váltunk, a szív pedig semmit sem felejt.
Ezzel a dalommal nem azt szeretném üzenni, hogy ne legyünk szomorúak, és nem is akarom semmissé tenni a gyászt. A hiány nagyon is valóságos, szinte elviselhetetlen, de nem jelenti azt, hogy a szeretett lény megszűnt, vagy hogy a szeretetünk nem érhet el hozzá továbbra is.
A búcsú nem végleges elszakadás, hanem csak két találkozás közötti átmenet.

Azt a megnyugvást, amelyre egykor olyan nagy szükségem lett volna, most szeretném továbbadni mindazoknak, akik átélték már, hogy elveszítették azt, akit szerettek, és azoknak is, akik attól félnek, hogy a halál után már csak a semmi vár ránk.

Odaátról már minden olyan világos:
Ne félj attól, hogy szenvedek!
Ne félj attól, hogy egyedül vagyok!
Ne félj attól, hogy örökre elveszítettél!
Nem tűntem el, csak hazatértem a Fénybe.
A szereteted velem maradt.
Nincs végleges búcsú.
Nemsokára újra egymásra találunk!