Kosztolányi Dezső
A dal magyarul hangzik el. The song is performed in Hungarian.
Az ember a Hajnali részegség mögött
Ez az egyik kedvenc versem, és régóta próbálgattam megzenésíteni. Kosztolányi olyan elevenen és emberien meséli el benne a megvilágosodását, hogy szinte mi is ott ülünk mellette az íróasztalnál.
Képzeletben látjuk körülötte az alkotói éjszaka minden kellékét: összefirkált lapokat, összegyűrt papírokat, üvegcséket, üres kávéscsészéket és több doboz cigarettát. Még annak is utánajártam, milyen cigaretta kerülhetett egy ilyen asztalra: a kairói Dimitrino & Co. filter nélküli Luxorja akkoriban Magyarországon is kapható volt. Nem tudjuk, hogy ő ezt szívta-e, de drága, elegáns, egyiptomi különlegességként jól illik az elképzelt jelenethez.
Az íráshoz szükséges hangulatot azonban ennél különösebb módon is kereste. Saját elmondása szerint tíz kis illatüveg sorakozott az asztalán: francia parfümök, gyöngyvirág, szegfűszeg, kámfor, még éter is. Amikor erősebb hangulatra volt szüksége, más-más üvegért nyúlt. Ez az apró szokása sokat elárul róla: a színek, hangok, ízek, illatok és fények különösen erősen hatottak rá, és ebből a fogékonyságból valamit mi is megérezhetünk, amikor hallgatjuk a verset.
Ez az érzékenység az emberi kapcsolataiban is elkísérte, ezért az elutasítást nagyon a szívére vette. Diákként egy irodalmi vita hevében a tanárával is összeszólalkozott, és kicsapták a gimnáziumból. Évtizedekkel később, amikor a PEN Club körüli konfliktusban félreállították, felesége szerint ugyanez a régi seb szakadt fel benne. Különösen Herczeg Ferenc elfordulása fájt neki, akire felnézett, és akihez szinte fiúi szeretettel kötődött. Éppen annak az embernek a hidegségét kellett elviselnie, akinek a megbecsülése különösen sokat jelentett számára. Kifelé igyekezett elsimítani a konfliktust, belül azonban mélyen szenvedett tőle.
Mindezt talán nehéz elképzelni arról a játékos, elegáns, társaságkedvelő emberről, akit kortársai mókamesterként ismertek, és aki Karinthyval legendás tréfákat művelt. A derű mögött azonban sok szorongás húzódott: felesége szerint kifejezett hipochonder volt, folyton figyelte a testét, betegségeket vélt felfedezni magán, orvos barátait kérdezgette. A halál gondolata jóval azelőtt jelen volt benne, hogy valóban súlyosan megbetegedett volna, ezért a környezete eleinte az újabb panaszait is a megszokott aggodalmainak tulajdonította. Ezúttal viszont sajnos igaza volt. Ennek tudatában a vers végén az „el kell mennem innen” különösen megrendítő búcsúnak hat: nem egészen három évvel a vers megjelenése után már halott volt.
Ha mindezt tudjuk róla, még megrendítőbb az a pillanat, amikor a versben fölnéz az égre, és a szorongásokkal teli szobából egyszerre egy végtelen világ tárul fel előtte. Mintha azon a hajnalon megnyílt volna előtte az ég, és az égi bál forgatagában egy pillanatra belelátott volna a túlvilágba. A csillagok alatt a saját élete is más értelmet kapott: minden örömével, félelmével és fájdalmával együtt egy rövid látogatásnak tűnt egy felfoghatatlanul nagy létezésben.
Ezen a földön csak vendégek vagyunk: egy időre bebocsátást kapunk a világ szépségébe, aztán tovább kell mennünk. Kosztolányi mintha ekkor értette volna meg, milyen ajándék volt mindezt átélni, és a közelgő búcsú gondolata mellett egyszerre megjelent benne a hála.
A teljes vers elolvasása
Hajnali részegség
Magyar eredeti • 1933. A vers az első megjelenés szövegváltozatát követi.
Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.
Múlt éjszaka - háromkor - abbahagytam
a munkát.
Le is feküdtem. Ám a gép az agyban
zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,
csak forgolódtam dühösen az ágyon,
nem jött az álom.
Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal,
százig olvasva s mérges altatókkal.
Az, amit irtam, lázasan meredt rám.
Izgatta szívem negyven cigarettám.
Meg más egyéb is. A fekete. Minden.
Hát fölkelek, nem bánom az egészet,
sétálgatok szobámba le- föl, ingben,
köröttem a családi fészek,
a szájakon lágy, álombeli mézek
s amint botorkálok itt, mint részeg,
az ablakon kinézek.
Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?
Te ismered a házam
s ha emlékezni tudsz a
a hálószobámra, azt is tudhatod,
milyen szegényes, elhagyott
ilyenkor innen a Logodi-utca,
ahol lakom.
Tárt otthonokba látsz az ablakon.
Az emberek feldöntve és vakon
vízszintesen feküsznek
s megforduló szemük kancsítva néz szét
ködébe csalfán csillogó eszüknek,
mert a mindennapos agy-vérszegénység
borult reájuk.
Mellettük a cipőjük, a ruhájuk
s ők egy szobába zárva, mint dobozba,
melyet ébren szépítnek álmodozva,
de - mondhatom - ha igy reá meredhetsz,
minden lakás olyan, akár a ketrec,
Egy keltőóra átketyeg a csöndből,
sántítva baktat, nyomba felcsörömpöl
és az alvóra szól a
harsány riasztó: «ébredj a valóra».
A ház is alszik, holtan és bután,
mint majd száz év után,
ha összeomlik, gyom virít alóla
s nem sejti senki róla,
hogy otthonunk volt-e, vagy állat óla.
De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,
valami tiszta, fényes nagyszerűség,
reszketve és szilárdul, mint a hűség.
Az égbolt,
egészen úgy, mint hajdanába rég volt,
mint az anyám paplanja, az a kék folt,
mint a vízfesték, mely írkámra szétfolyt,
s a csillagok
lélekző lelke csöndesen ragyog
a langyos őszi
éjjelbe, mely a hideget előzi,
kimondhatatlan messze s odaát,
ők, akik nézték Hannibál hadát
s most néznek engem, aki ide estem
és állok egy ablakba, Budapesten.
Én nem tudom, mi történt vélem ekkor,
de úgy rémlett, egy szárny suhan felettem
s felém hajol az, amit eltemettem
rég, a gyerekkor.
Olyan sokáig
bámultam az égbolt gazdag csodáit,
hogy már pirkadt is keleten s a szélben
a csillagok szikrázva, észrevétlen
meg-meglibegtek és távolba roppant
tűzcsóva lobbant,
egy mennyei kastély kapuja tárult,
körötte láng gyult,
valami rebbent,
oszolni kezdett a vendégsereg fent.
a hajnali homály mély
árnyékai közé lengett a báléj,
künn az előcsarnok fényárban úszott,
a házigazda a lépcsőn bucsúzott,
előkelő úr, az ég óriása,
a bálterem hatalmas glóriása
s mozgás riadt, csilingelés, csodás,
halk női suttogás,
mint amikor már vége van a bálnak
s a kapusok kocsikért kiabálnak.
Egy csipkefátyol
látszott, amint a távol
homályból
gyémántosan aláfoly
egy messze kéklő,
pazar belépő,
melyet magára ölt egy drága, szép nő
és rajt egy ékkő
behintve fénnyel ezt a néma békét.
a halovány ég túlvilági kékét,
vagy tán egy angyal, aki szűzi,
szép mozdulattal csillogó fejékét
hajába tűzi
és az álomnál csendesebben
egy arra ringó,
könnyűcske hintó
mélyébe lebben
s tovább robog kacér mosollyal ebben.
aztán amíg vad paripái futnak
a farsangosan-lángoló Tejutnak
arany konfetti-záporába sok száz
bazár között, patkójuk fölsziporkáz.
Szájtátva álltam
s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,
az égbe bál van, minden este bál van
és fölvilágolt mély értelme ennek
a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek
tündérei hajnalba hazamennek
fényes körútjain a végtelennek.
Virradtig
maradtam így és csak bámultam addig.
Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél
ezen a földön, mily silány regéket,
miféle ringyók rabságába estél,
mily kézirat volt fontosabb tenéked,
hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél
és annyi rest éj
s csak most tünik szemedbe ez az estély?
Ötven,
jaj ötven éve - lelkem visszadöbben -
halottjaim is itt-ott, egyre többen -
jaj, ötven éve tündököl fölöttem
ez a sok élő, fényes, égi szomszéd,
ki látja, hogy a könnyem morzsolom szét.
Szóval bevallom néked, megtörötten
földig borultam s mindezt megköszöntem.
Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen.
de pattanó szivem feszitve húrnak,
dalolni kezdtem ekkor azúrnak,
annak, kiről nem tudja senki, hol van,
annak, kit nem lelek se most, se holtan.
Bizony, ma már, hogy izmaim lazúlnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hol lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy, ismeretlen úrnak
vendége voltam.
The Man Behind Hajnali részegség
This is one of my favourite poems, and for a long time I have been trying to find its music. Kosztolányi describes his moment of revelation with such warmth and immediacy that we almost feel we are sitting beside him at his desk.
In our imagination, the room holds all the traces of a night spent writing: scribbled pages, crumpled sheets, little bottles, empty coffee cups and several packets of cigarettes. I even looked into which cigarettes might have belonged on such a desk. The unfiltered Luxor cigarettes made by Dimitrino & Co. in Cairo were available in Hungary at the time. We do not know whether he smoked that brand, but as an expensive, elegant Egyptian speciality, they fit the scene I imagine.
He also sought the right mood for writing in a more unusual way. By his own account, ten little bottles of scents stood on his desk: French perfumes, lily of the valley, clove, camphor, even ether. When he needed a more intense mood, he would reach for one bottle, then another. This small habit tells us something about him: colours, sounds, tastes, scents and light touched him deeply. As we listen to the poem, perhaps we can share a little of that sensitivity.
That sensitivity followed him into his relationships, where rejection could wound him profoundly. As a schoolboy, he quarrelled with a teacher during a heated literary debate and was expelled from secondary school. Decades later, when a conflict surrounding the PEN Club pushed him aside, his wife saw the same old wound opening again. The withdrawal of Ferenc Herczeg was especially painful: Kosztolányi looked up to him with an almost filial affection. He had to endure coldness from the very person whose esteem meant so much to him. Outwardly, he tried to smooth things over; inwardly, he suffered deeply.
It may be difficult to reconcile this with the playful, elegant, sociable man his contemporaries knew, the celebrated prankster who shared legendary jokes with Frigyes Karinthy. Yet beneath that gaiety lay considerable anxiety. His wife described him as a hypochondriac: constantly watching his body, imagining illnesses and questioning his doctor friends. Thoughts of death haunted him long before he became seriously ill, so those around him initially took his new complaints for familiar fears. This time, sadly, he was right. Knowing this, the words “I must leave this place” near the poem’s end sound like a particularly moving farewell. Less than three years after its publication, he was dead.
With all this in mind, the moment when he looks up becomes even more moving. From a room crowded with anxiety, an infinite world suddenly opens before him. It is as though the heavens parted at dawn and, amid the celestial ball, he caught a fleeting glimpse of the world beyond. Beneath the stars, his own life takes on another meaning: with all its joys, fears and sorrows, it seems a brief visit within an existence too vast to comprehend.
We are only guests upon this Earth. For a little while, we are admitted into the beauty of the world; then we must move on. It is as though Kosztolányi understood, in that moment, what a gift it had been to experience it all. Alongside the thought of his approaching farewell, gratitude arose.
Read the full poem in English
Dawn Intoxication
A new, free literary translation for readers. The musical performance is in Hungarian; this translation does not attempt to reproduce the original rhyme and metre.
I would tell you this. If you would not be bored.
Last night — at three — I put aside
my work.
I went to bed. But the machine inside my head
kept rattling on, clicking and roaring;
I tossed about in anger on the bed,
and sleep would not come.
I called it every way, with foolish words,
counting to a hundred, taking bitter sleeping draughts.
What I had written stared at me with feverish eyes.
My forty cigarettes had set my heart alight.
And other things. Black coffee. Everything.
So up I get, and let it all go hang,
pacing my room in just my shirt,
the family nest around me,
soft honey from their dreams upon their lips;
and stumbling here as though I had been drinking,
I look out of the window.
Wait — where shall I begin? How can I explain?
You know my house,
and if you can remember
my bedroom, you will know
how poor and desolate
Logodi Street appears from here at such an hour,
the street where I live.
Through windows you can see the homes laid open.
The people lie toppled, blind,
stretched out horizontally;
their rolling eyes peer crookedly
into the mist of their deceptively glittering minds,
for that daily bloodlessness of the brain
has settled over them.
Beside them lie their shoes, their clothes,
and they are shut inside a room as in a box,
which, waking, they embellish with their dreams;
but — I tell you — if you stare at it like this,
every dwelling is a cage.
An alarm clock ticks across the silence,
limps along, then suddenly clatters,
and its shrill command
calls to the sleeper: “Wake to reality.”
The house, too, sleeps, dead and senseless,
as it will a hundred years from now,
when it has fallen, weeds flowering beneath it,
and no one has the slightest notion
whether it was our home or an animal’s stall.
But above, my friend, up there, the tranquil sky:
something pure, a shining splendour,
trembling and steadfast, like fidelity.
The heavens,
just as they were so long ago,
that patch of blue like my mother’s quilt,
like watercolour spilling on my copybook;
and the stars’
breathing souls shine quietly
into the mild autumn
night that comes before the cold,
unspeakably far away, beyond:
they who watched the armies of Hannibal
now watch me, fallen here by chance,
standing at a window in Budapest.
I do not know what happened to me then,
but it seemed a wing swept over me,
and what I had buried long ago leaned down
towards me: childhood.
For so long
I gazed upon the sky’s abundant wonders
that dawn was breaking in the east; and in the wind
the stars, sparkling, almost imperceptibly,
fluttered now and then; far off, an immense
plume of fire flared;
the gates of a heavenly palace opened,
flames kindled all around;
something stirred,
and the gathering of guests above began to scatter.
Into the deep shadows
of the dim dawn drifted the night of the ball;
outside, the entrance hall was flooded with light,
the host stood on the steps, saying farewell,
a noble lord, a giant of the heavens,
the ballroom’s mighty, radiant presence;
and movement quickened, tinkling sounds, a wondrous,
soft whispering of women,
as when the ball has ended
and the doormen call for carriages.
A veil of lace
appeared, flowing down like diamonds
from the distant
darkness;
a lavish cloak,
blue in the distance,
worn by a precious, beautiful woman;
and on it, a jewel
scattering light upon this silent peace,
the otherworldly blue of the pale sky;
or perhaps an angel, with a pure
and lovely gesture, placing a glittering ornament
within her hair,
then, more quietly than a dream,
floating into the depths
of a gently swaying,
weightless carriage,
and rolling on with a coquettish smile.
And as her wild horses race
along the Milky Way, ablaze with carnival,
through showers of golden confetti, past a hundred
bazaars, sparks fly beneath their hooves.
I stood there, open-mouthed,
crying out again and again with happiness:
there is a ball in heaven, a ball every night;
and the deep meaning of that ancient,
great mystery blazed clear:
at dawn the fairies of the heavens travel home
along the shining avenues of infinity.
Until daybreak
I stayed like that, doing nothing but gazing.
Then suddenly I spoke: what were you seeking
upon this Earth? What paltry tales,
what harlots held you captive?
What manuscript mattered more to you,
that so many summers passed, so many frosted winters,
and so many idle nights,
and only now do you notice this soirée?
Fifty —
oh, fifty years — my soul recoils —
my dead here and there, and ever more of them —
oh, fifty years these living, shining neighbours
of the heavens have glittered above me,
watching as I brush away my tears.
So I confess to you: broken,
I bowed down to the ground and gave thanks for it all.
Look, I know I have nothing to believe in,
and I know, too, that I must leave this place.
Yet, stretching my bursting heart into a string,
I began to sing then to the azure,
to the one whose whereabouts no one knows,
the one I cannot find, now or in death.
Indeed, now that my muscles grow slack,
I feel, my friend, that in the dust,
where I stumbled among souls and clods of earth,
I was, after all, the guest
of a great, unknown lord.